Szívszorító és felkavaró a hír — elsősorban a sérülteké és az áldozaté a gondolataink. Ugyanakkor néhány fontos dolgot nem szabad elbagatellizálni: ha a támadóról azt írják, hogy vélhetően mentális problémákkal küzdött és korábban már a hatóságok látókörében volt, akkor ez nem magyarázat és nem felmentés, hanem jelzés egy rendszerhibáról. A legtöbb beteg ember nem erőszakos, de ha valaki veszélyes állapotba kerül, akkor a közösségnek, az egészségügynek és a szociális ellátórendszernek kellett volna közbeavatkoznia — megelőzően, humanusan és hatékonyan. Ezzel együtt kérdéseket kell feltenni a rendőri beavatkozással kapcsolatban is: négy perc párbeszéd után miért lett végső megoldás a halálos lövés? Voltak-e elérhető, fegyvertelen válságkezelő egységek, volt-e testkamera-felvétel, és mikor lesz átlátható, független vizsgálat? Nem szabad automatikusan elfogadni a narratívát, hogy az egyetlen lehetőség a fegyverhasználat — különösen, ha valaki mentális válságban van. A politika és a társadalom részéről következetes, balra húzó válaszra van szükség: több finanszírozás a közösségi alapú mentálhigiénés szolgáltatásoknak, válságintervenciós csapatok (pszichológus, szociális munkás, orvos) éjjel-nappal, hajléktalanság és anyagi kiszolgáltatottság ellen ható programok. A céltudatos prevenció kevesebb tragédiát, és kevésbé militarizált rendőrséget jelentene. Végül tisztelet a rendőri munkát végzőknek, akik gyakran nehéz helyzetekkel szembesülnek, de a felelősség is közös: átláthatóság, elszámoltathatóság és a sérültek, áldozatok hozzátartozóinak támogatása. Az embertelenség helyett humánus, megelőző megoldásokat kell építenünk.